A Pannónia Filmstúdióba a nyolcvanas évek elején kerültem. A pontos történetére ennek sajnos már nem emlékszem, talán valamelyik rádiós rendező ajánlhatott egy szinkronrendezőnek egy szerepre. Nem volt felvételi, egyszer csak megjelentem az első munkára.
Szinte egyeduralkodó intézményként itt készültek akkoriban a filmek szinkronjai (bár a MAFILMben is volt szinkron). Így lettem a szinkronstúdió gyerekszínésze és sok film gyerekszereplőjének magyar hangja.
A Pannónia Filmstúdió is egy csodás világot rejtett egy gyermek számára. Az egykori Vörös-hadsereg útján álló épületbe megannyi lépcsőn keresztül lehetett feljutni.
A Pannónia Filmstúdió épülete amikor még én is oda jártam…
A bejárat mellett bal oldalon, a portásfülkével szemben, egy nagy fakkban voltak kitéve a rózsaszínű diszpók (ezek voltak a szinkronszerepek felkérő papírjai). Jobb oldalon a rajzfilmesek műhelyeire emlékszem, ahol épp a Vuk egyik része készült pont akkor.
Lent a bejáratnál a portásfülke és szemben vele a fakkok a diszpókkal 🙂
Hosszú folyosó, végén ismét lépcső, és az aulában találtuk magunkat. Itt volt a büfé, és sok sok műbőr fotel, itt volt a társasági élet központja.
A T alakú épület szárnyaiban sorakoztak egymás mellett, a hatalmas szinkronstúdiók, velük szemben a gyártásvezetői szobák, amelyek közül Pálinkó Mária szobájára határozottam emlékszem, hiszen hozzá nagyon sokat jártam .
Emlékeim szerint ide járt akkor még Székely Dávid (Dáviddal egy osztályba is jártam az általánosban), Boros Zoli (aki színész lett), de itt ismertem meg a Pálok gyerekeket, akik mindig édesanyjukkal jöttel (Pálok Sanyika), és persze a sok nagy színész és gyerekszínész akik már a rádióból jó ismerőseim voltak (Láng Balázs, Bartucz Attila… és sorolhatnám még sokáig).
Egy szinkron szerep úgy zajlott ha nem volt szereplőválogatás előtte, hogy kiválasztottak egy szerepre, és egyszer csak kaptam egy táviratot, hogy mikorra kell megjelenjek. Megérkezéskor felvettem a diszpómat a portán, amire ki volt írva a film címe.
Egy korabeli távirat és a szinkronos „diszpó”
Az aulában kiderült, hogy ez a film melyik műteremben van, de leginkább csak kijött értünk a büféhez a rendezőasszisztens. Bementünk a hatalmas, sötét, stúdióba, ami nagyjából egy kisebb mozival volt egyenlő méretű. Kellett is a méret, hiszen a munkaanyagot, a mozi kópia másolatából vetítették hagyományos mozi vetítő gépeken. Ott megkaptuk a szövegkönyv ránk eső oldalait. Összeolvastuk és a tekercs vetítésével csináltunk egy-két próbát, majd jöhetett a felvétel, és kész. Ugye milyen egyszerűen hangzik?
A Pannónia Filmstúdió egyik műterme…
A film elkészültekor összmuszerre hívtak minket össze, amikor levetítették a kész filmet. Ezen már rajta voltak a zajbrigád által felvett hangok is természetesen, talán csak a zenék nem
A filmek akkor még tekercsekre voltak felvágva, ami egy rövid jelenet volt, 10-20 mp-től, kb egy percig is tarthatott. Először megkaptuk a jelenetet az eredeti hanggal együtt. Ezután három kezdő jelhang után elindult a néma vetítés a félhomályos teremben. Volt 2-3 kivilágított mikrofon állás egy kottatartó szerű állvánnyal, ahova letehettük a szerepeink szövegét. De sokszor csak fogtuk a kezünkben és így olvastuk, miközben figyeltük a szájmozgást a mozivásznon.
Komoly érzék kell hozzá, most már tudom, de akkor ez teljesen „természetesnek” tűnt. Félszemmel a mozivásznat nézni, lesni a szereplő szájának mozgását, a másik szemmel a szöveget olvasni és persze betartani a szinkronrendezők utasításait.
Szinkronrendezők…. akikre világosan emlékszem a Márkus Éva, és Tomasevits Zorka volt, de Somló Andreára is jól emlékszem. Amikor végeztünk leigazoltattuk a diszpóinkat a gyártásvezetővel, puszi-puszi és irány lefelé, a pénztár. Tekercsekre kaptuk a pénzt… Ja a tekercs… azt „tekcsó„-nak hívtuk.
Gyerekként természetesen sokat szaladgáltunk a szinkronban is, bár ez nem volt olyan rejtélyes és bonyolult épület mint a Magyar Rádió labirintusa. De be lehetett menni a technikai termekbe, vetítőgépekhez, bejutottunk rajzfilm készítők termeibe.
Évekig jártam a Pannónia Filmstúdióba szinkronizálni. A leghíresebb karakterem talán a „Házibuli„-ban a szemüveges fogszabályzós srác volt. Ez ugyan nem főszerep volt, de ez az a film amire a mai napig szinte mindenki emlékszik és a gyerekeim is tudják miről beszélek, hiszen látták már és szeretik is. Sokszor előfordult az is, hogy a munka végeztével (vagy közben) átküldtek egy másik műterembe egy-egy tekercsre egy másik filmhez.
Itt a szinkronban találkoztam először a zajbrigáddal, akikkel volt szerencsém együtt is dolgozni később, amikor „meghívtak a zajbrigádba”. Ez úgy volt, hogy amikor nem voltak elegen, csoszogni, csörögni, zörögni, be lehetett állni közéjük. Aztán emlékezetes momentum a tömegjelenetek forgatása 5-6 emberrel 🙂 Na az se volt semmi…. 🙂
Mivel aránylag közel laktam a Pannónia filmstúdióhoz, beugró színész nagyon sokszor voltam. Amikor valaki nem ért rá, vagy nem jelent meg, csak küldtek értem egy taxit, bent voltam 15 perc alatt, megcsináltuk azt a pár tekercset és vittek is haza. Nagyon sokszor késő éjjelig, esetenként hajnalig tartott a felvétel, ilyenkor is taxival vittek haza minket.
Ahogy „kiöregedtem” a gyerekszerepekből és változott a hangom, úgy vették át az én helyemet is a frissen megjelent főiskolás színészek, így szép lassan abbahagytam a szinkronszereplést, nagyjából 6-8 év után.
Pannónia Filmstúdió galéria
Források:
- Pannónia Filmstúdió Wikipédia
- pannoniastudio.hu
- Mi lesz veled Pannónia?
- Juhász Anna: A szinkron remek szakma volt
- ISZDB – Stefán Zoltán